VI.

A három óra, amit a tengeren töltött, a friss levegő és az érdekfeszítő kaland vad éhségre gerjesztették Templart.

– Két tojást kérek pohárban, egy adag sonkát és egy feketét – mondta a pincérlánynak, aki ma már fölszolgált neki egy reggelit. – Ha megettem, hozhat egy adag gombát tojással… Három tojással és még egy kis sonkát! Menjen, Gladys, mondja meg, hogy öljék le azt a disznót…

Amíg az ételekre várt, a telefonhoz sietett.

– Hello, drágám, mi újság? – kérdezte Patriciától.

– Éppen most ugrasztottál ki az ágyból – felelt Patricia álmosan.

– Irigyellek. Ez a korai felkelés nem nekem való. Utálok holdfénynél reggelizni…

– Hogy sikerült a horgászás?

– Pazarul. Ha jól sejtem, Ronald Nilder barátunk valahol a sziklákon volt kénytelen kikötni. Az összes olajat kiszivattyúztam az olajtankjából, és ha elmulasztotta a gépet legalább a saját izzadságával olajozni, akkor minden hengere besült… A Seabird egy időre lebénult.

Patricia lágyan nevetett.

– Mikor látlak megint?

– Ma péntek van. Ha jól emlékszem, mára beszéltük meg Claud Eustace Teal-lel, hogy együtt ebédelünk. Fél egykor találkozhatunk Brutonnál.

Visszament reggelijéhez, és tudta, hogy az övével egyidőben még egy, de lényegesen jelentősebb beszélgetés is lefolyt a londoni vonalon.

Ronald Nilder nem bocsátkozott részletekbe:

– Az Angyal megtámadott a saját hajómon, Goldman. Nem mondta, hogy ő az, de nem lehetett más. Az összes fegyvert a vízbe hajította, tönkretette a hajó motorját és leütötte a gépészt.

Tex Goldman isteni adottságának köszönhette, hogy nem fecsérelte az idejét káromkodással.

– Jöjjön vissza, amilyen gyorsan csak tud – mondta Nildernek. – Az Angyal nem sokáig keresztezi az utunkat… Már tárt karokkal várjuk.

Igen ám, de az Angyalnak is volt egy isteni adottsága, és pedig az, hogy kitűnően ismerte az emberi lélek rejtelmeit, így Goldmanét is. Ezért aztán Leatherheaden és Epsomon keresztül tért vissza Londonba, nem pedig a legrövidebb portsmouthi útvonalon, amelynek végén Ted Orping hiába várt rá.

– Ha kerülővel jöttél, akkor Nilder is körülbelül most érkezhetett meg Londonba – vélte Patricia, amikor együtt ültek a Lansdowne House-ban egy ital mellett.

– Alig hiszem – felelt az Angyal és elmosolyodott. – Mielőtt elindultam, az autójának mind a négy kerekébe beledöftem a bicskámat. Sok baja lesz a kocsival…

Az asztalnál Claud Eustace Teal jelent meg, homlokára a hivatalos gondok mély barázdát véstek. Az Angyal elmosolyodott és még egy cocktailt rendelt.

– No, mi az újság, Claud? – kérdezte, amikor a főfelügyelő leült melléjük.

– Dolgozunk, dolgozunk, de megvallom, nem sok eredménnyel. Hallotta mi történt már megint? Egy földalatti állomást rohantak meg és több mint háromezer fontot vittek magukkal. A hétvégi elszámolást állították éppen össze… Látja, ez az! Először ékszerüzletet rabolnak ki, mire őrizni kezdjük az ékszerboltokat. Azután a bankok következnek. Emberinket tehát a bankokhoz vezényeljük. A gazemberek ezt azonnal megtudják, és egy éjjeli lokált keresnek fel… Most meg a földalatti… Elvégre nem őrizhetünk minden helyet, ahol Londonban nagyobb pénzösszegek fekszenek!

– És hogy áll a nyomozás?

– Különböző irányban nyomozunk… – mondta Teal hivatalosan, elárulva ezáltal, hogy semmi eredményről sem tud beszámolni. – Annyit tudunk, hogy a Zöld Béka banda volt tagjai most nagyon költekeznek. De mindegyiknek van alibije. Azelőtt sohasem merészkedtek ilyen szemérmetlen munkákra. Valami új vezérük lehet…

– No, akkor hagyjuk a kellemetlen témákat – vélte az Angyal – inkább együnk…

Evés alatt gondosan elkerült minden, ami a tárgyhoz tartozott volna. Beszélt lóversenyről, sörről, repülésről, színházról, politikáról, divatreformról és a rákról, de egy szóval sem említette a Zöld Béka banda működését. Ez nagyon kínosan érintette Tealt, aki érezte, hogy a látszólag könnyed társalgás milyen mesterkélt. Két órakor felállt és hivatalos elfoglaltságára hivatkozva menni készült. Templar udvariasan kikísérte az ajtóig.

– Maga titkol előttem valamit… – vélte Teal komoran.

– Erről jut eszembe! – kiáltott föl az Angyal. – Nem mondaná meg, kik az eddigi áldozatok? Úgy értem, mióta ez a lövöldözési divat megkezdődött…

A detektív bediktálta a neveket, amelyeket Templar gondosan feljegyzett. De mást nem felelt. A főfelügyelő ezután búcsút vett és eltávozott.

Amikor Patriciával együtt maradt, Templar elmosolyodott és megszólalt:

– A következő lépésünk Clem Enright. Szerencsére még Corrigantól tudom, merre szokott tanyázni.

Clem Enrightra egy kocsmában bukkant rá, a Charing Cross állomás közelében. Ted Orping társaságában időzött, aki nem vette észre, hogy hátuk mögött nem messze egy figyelő ember ül, akinek az érdeklődését egyesek túlzottnak is nevezték volna.

Whisky és szóda mellett ültek, Orping szerint ugyanis “csak az ökör iszik sört”. Orping nagy lelkesedéssel magyarázott valamit:

– Védelem! – mondta. – Erre van szükségünk! A védelem rendszerére. Ugyanannyit kereshetünk vele, csak sokkal kevesebb veszéllyel. De ehhez az kell, hogy az emberek kellőképpen meg legyenek már félemlítve, és hajlandók legyenek fizetni. Olyan ez, mint az adó. Ők fizetnek, és mi gondoskodunk róla, hogy senki se támadja meg őket. Mi elsők vagyunk Londonban… Ilyen még nem volt. Nézd csak meg, mi lett azokból, akik elsők voltak valamiben!

– Edison… Marconi… Nobel… Lindbergh… Henry Ford… – dünnyögte Clem Enright bambán és jövőjének képe rózsás színekkel rajzolódott lelki szeme elé.

– Sokkal könnyebb dolgunk van itt, mint Amerikában… – folytatta Orping –, mert itt nincs Harmadik Fokozat.

– Mi az a Harmadik Fokozat? – kérdezte Enright kíváncsian.

– Ha ott valakit elfognának közülünk, és nem akarna beszélni, akkor mindenféle dolgot találnak ki, és az ember a végén mégis csak beszél… Még olyasmit is bevall, amit nem is tett… Olyan meggyőzően érvelnek. Némelyik ember belehal a vallatásba…

– Hogy csinálják ezt? – kérdezte Enright és alig észrevehetően összerezzent.

– Hát… éheztetnek, szomjaztatnak, összerugdosnak, s ha ez sem használ, akkor előveszik a gumikorbácsot, nekiesnek a fogadnak egy fúróval, amilyent a fogorvosnál már láthattál, és addig fúrják…

– Jó, hogy ezt itt nem csinálják… – vélte Clem Enright, de látszott rajta, hogy csöppet sem lelkesíti, amit hallott.

– Záróra! – kiáltotta az egyik kiszolgálónő és a vendégek lassan fölkerekedtek.

– Nekem randevúm egy hölggyel – mondta Orping, amikor a kocsma előtt elváltak. Enright a másik irányba indult. Lassan bandukolt és meglátszott rajta, hogy az Orpingtól hallottakon kérődzik. A Villiers Streeten egy súlyos kéz nehezedett a vállára, és valaki ismerős hangon arra igyekezett rábeszélni, hogy üljön be az autójába. Mintha az ismeretlen arcát is látta volna már valahol, de az óriási teknőckeretes autósszemüveg felismerhetetlenné tette.

– Gyerünk gyorsan – mondta az idegen, és máris a volán mellé ugrott. – Goldman akar veled beszélni…

Clem szíve megdobbant. Eddig csak alantas munkákra használták. A vezér alig méltatta figyelemre. És most… őt hívatja! Talán itt a jó alkalom, hogy megmutassa, mit ér.

– Mit akar? – kérdezte és kihúzta magát.

– Nem mondhatom meg most, de annyit tudok, hogy lőni is kell majd. Meleged lett?… No gyerünk, gyerünk. A dolog sürgős…

Amikor Clem Enright kényelmesen hátradőlt az autóban, úgy érezte, hogy lelkét a megdicsőülés magasztos, rózsaszínű fátyla lengi körül. Végre ő is! Nem csak mindig Orping. Nem is figyelte az útirányt, mindegy volt, hová viszik. Valaki, akiből nemsokára hős lesz, nem törődhet ilyen piszlicsáré dolgokkal…

Az autó néhány perc múlva megállt. Chelsea egyik szűk utcájában voltak.

– Mi a baj? – kérdezte Enright. – Ez nem az a hely…

– Nem hát – válaszolt az idegen. – A főnök titkos főhadiszállásán vagyunk. Nem szabad senkinek sem elárulnod, hogy itt jártál.

Clem Enright kidüllesztette mellkasát és a büszkeség forró hulláma öntötte el a fejét. Akármire megesküdött volna, hogy Ted Orping ennek a háznak még a színét sem látta soha. Amióta kellőképpen föl tudta fogni az őt ért megtiszteltetés horderejét, Ted Orpingról alkotott véleménye megdöbbentő változáson ment át. Valahogy sajnálta azt az embert, azt a “jó fiút”. Amolyan vállveregető módon. Mit tud az a vezér terveiről? Igen, Ted Orping alapjában véve jó fiú, de kissé öntelt… szinte tűrhetetlenül az… És Clem azt is érezte, hogy izmai feszülnek, de ez még semmi. Az izom csak eszköz annak a részére, akinek esze van és… kialakult egyénisége…

Az ismeretlen egy kis hallon vezette keresztül, majd egy belső szobába értek, amelynek ablakán vasrács volt. Piros plüssgarnitúra díszítette a szobát és a közepén elhelyezett hosszú, sima asztalokon különböző tárgyak hevertek, amelyeknek jelentőségét Clem csak később tudta meg. Az első, ami feltűnt neki, az volt, hogy az idegen minden ajtót bezárt maga mögött.

– A főnök főhadiszállására vigyázni kell – mondta, amikor Clem nyugtalankodni kezdett az ajtók miatt.

– Persze, persze, a főnök főhadiszállása… – ismételte Enright és szeme még egyszer felragyogott… de utoljára.

Az idegen levette a fél arcát eltakaró autósszemüveget.

– No, Clem, hogy érzi magát a főnök titkos főhadiszállásán? – kérdezte az Angyal a házigazda kedves mosolyával.